Könyvtáros

A nagy háborúk mindig akkor törnek ki, amikor megnő egy populáción belül az egyedülálló férfiak száma. Ezer szerencse, hogy hazánkban jelenleg a 15-45 év közötti koroszályban a nők vannak többen. Ez persze még nem kell, hogy visszartson minket attól, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat azokra a borzalmakra, amiket a legjobb elkerülni. Sven Hassel Dániában születt, és a munkanélküliség elől Németországba szökött, ahol csatlakozott a német hadsereghez. Több művet írt saját II. világháborús élményei alapján, de ezek hiteleségét mágig vitatják, miután a könyvei szerint több helyen is harcolt egyszerre, egy időben. Például a Gestapo című könyvben a 27. ezred a Gestapo épületeit őrzi, de ugyanebben az időben a Gyalogoshadosztály lapjain a torgaui börtönben végez őrfeladatokat. Minden esetre ez ne befolyásoljon minket, a könyv attól még nagyonis életszagú. A történet több mint véres, egyenesen kegyetlen, ugyanakkor a maga morbid módján humoros is. Például ez a kis párbeszéd:

"Porta és Pici egymás mellett kuporgott a szabadban, a természetes szükségleteknek engedelmeskedve. Mint ilyenkor mindig, az élet és a halál kérdéseiről társalogtak. – Hitler – bámulta meg Pici a fotót az újságpapírdarabon, amit vécépapírnak szánt. Porta büszkén eléje tolta a maga toalettpapírját. – Az enyémen meg Sztálin van. Pillanatnyi csend következett. – Nem is olyan rossz ez az újság – jegyezte meg Porta, miközben a nadrágját gombolta. – Elég puha és sima. Majdnem olyan, mint egy igazi retyópapír. Összehajtogatták azt, ami az újságokból megmaradt, és gondosan eltették későbbi használat céljára. – Tudod, min gondolkodom? – kérdezte tűnődve Pici. – Szerinted hazaárulás, ha valaki Hitler képével törli ki a seggét? Porta hosszan mérlegelte a kérdést, alaposan megvizsgálva azt minden aspektusából. – Talán – bökte ki végül. Pici elégedetten bólintott. – Szerintem is… Kár, hogy csak fénykép volt."

Ez nagyjából kifejezi azt a lelkiállapotot, ami a frontkatonát jellemezte. Harcolni nem ideákért meg eszmékért, pusztán az életben maradásért, szükségletekért, és a hazajutás reményéért. Mi, akik pedig elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy magunk elkerüljünk egy háborút, elgondolkozhatunk, hibáztatjuk-e a szereplőket, amikor a borzalmak között nem sikerül embernek maradni.

Egy mozis délutáni napon az előadás előtt andalogtam be a könyvesboltba, ahol hamarosan az idegen nyelvű irodalom részlegen találtam magam. A szép sárga borító, rajta a türkizzöld tóval olyan volt, akár egy festmény. A magányos csónak titkokat, drámát ígért, a cím pedig (Az üvegtó) még annál is több romantikát. A szép vastag kötet akár egy hétig is kitarthat - gondoltam - amikor a kosárba tettem a szerzeményt.

Még soha korábban nem hallottam Maeve Binchy-ról. A fülszöveg egekig magasztalta, de hát melyik íróról állítanának rosszat a saját könyvborítóján, nemde? Amikor olvasni kezdtem, hamar rájöttem, hogy csupán a bevezetés önmagában 200 oldal, és habár könnyű felvenni a fonalat, a történet főhőse egyre ellenszenvesebb. A vonzó nő, aki az 'igaz szerelméért' elhagyja a gyerekeit, és megszökik egy filmsztár külsejű férfival, nem az a főhős volt, akivel azonosulni tudtam. Igaz, a tiszteletemet sikerült kivívnia azzal, ahogyan képes volt ezt a hatalmas döntést meghozni, elhagyni a gyerekeit, mégis jó pár napra félre kellett tennem a kötetet, hogy ki tudjam heverni azt a bosszúságot, amit ez bennem, mint olvasóban okozott.

Az első kétszáz oldalon túljutva lassan, napokon át lavírozgattam a következő száz oldal történetén, ahol Helen McMahon, a mindenki által különcnek tartott patikusfeleség eltűnését vízbefúlásként kezelik, mialatt ő Londonban új életet kezd, mint Mrs. Lena Gray. Aztán egyszer csak a szenvedős részeken átjutva azt vettem észre, hogy egyre izgalmasabb a könyv. Valahol az oldalakon négy év telt el. Felnőtt Kit McMahon, Lena lánya, és egyre érdekesebbnek találom a történetét. Csodálom a karakterét, azt a becsületességet ahogyan kiáll a testvére és apja mellett, a bölcsességet ahogy megbirkózik a gyásszal, majd a sokkal, amikor rájön, hogy az anyja mégsem halt meg, de tőlük távol új életet él.

Kedvelem a városlakókat, legyenek bár olyan sznobok mint Lillian, vagy mint Clio Kelly, egyszerűek, mint O'Connor rendőr, vagy bigottak mint Bernard anya. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük, és közben egyre jobban aggaszt az a jóslat is, amit Clio vág Kit fejéhez: olyanok vagyunk, amilyenek a szüleink.

"We all do the same as or parents in the end. Your mother was glamuorus and could have gone anywhere and done anything and yet she married your nice, safe father and come to live in a one-horse town like Lough Glass for security; you'll do the same."

Ez a kijelentés aztán végig ott lóg a maradék négyszáz oldal minden mozzanata fölött, csak arra várva, hogy beteljesedhessen. Mi olvasók meg tövig rághatjuk a körmünket, hogy velünk is így lesz ez a valóságban? Lehet, hogy éppen ebben a percben is azokat a hibákat követjük el, amiket a szüleink? Mi lesz, ha a titkok kipattannak? Még jó, hogy az író ennél sokkal realistább, és végül a történet nem fordul szükségtelen happy endbe. Ezzel együtt nem lesz kétségbeejtő sem.

Aki azt várja, hogy az iszákos apa gyereke link, az unalmas szülőké szürke lesz, az téved: a sokféle szereplő sorsa ugyanis nagyon széles skálán mozog. Még a szentnek tartott Madeleine nővér is leesik a piedesztáljáról: valójában nem szent ő, csak egy ember, aki bármilyen kedves is legyen, követhet el hibákat. Ha nem is ez a legjobb könyv, amit életemben olvastam, én mindenképpen adok az írónak egy esélyt. Könnyen lehet, hogy a következő könyvével elvarázsol.

Az író további művei:

• 1994 The Glass Lake
• 2004 Nights of rain and stars

Meg kell mondjam, egyáltalán nem véletlen, hogy a legutóbb olvasott Szabó Magda könyv után Janikovszky Évától választottam. Leonardo da Vinci szerint szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felül a mesterét. Márpedig Janikovszky Évának ugyancsak mestere lehetett Szabó Magda, hiszen irodalmi szerkesztőjeként tőle tanult sok mindent, együtt dolgoztak a Móra könyvkiadónak. Hasonló hát a stílusuk is. Egyformán gyermeteg, egyszerű de mégis emberi történeteik vannak. Hogy ezeken nőttem föl, nem is fogtam fel mostanáig. „Csak az a szép zöld gyep fog nekem hiányozni, semmi más.” – Habár láttam a filmet, ismertem a mondatot, sokáig mégsem tudtam ezt hova tenni. Emlékeztetett néhány bohócra, egy vaskarikában tovaguruló emberre, és valamiért a fagylaltra is. Aztán amikor újra kezembe került a mindössze félszáz oldalnyi rövidke könyv, megrökönyödtem. Nini, ez a gyepmester bácsi ugyan az, akit gyerekként a tévében csodáltam! Nos, elég volt rá egy tavaszi délután, hogy a port lefújjam az oldalakról. Amikor pedig végeztem az olvasással, felkutattam a filmet is. 1979-ben rendezték, és benne alaposan rácsodálkoztam a fiatal Ullmann Mónikára, na meg az LGT zenéjére. Nosztalgiának kellemes:

A hajdani piros pöttyös könyvek egy izgalmas darabja, ami nem csak 10-14 éveseknek szolgál tanulsággal -habár elsősorban nekik természetesen-, hanem az anyukákat is emlékezteti, milyen volt gyereklánynak lenni. Függetlenül attól, hogy a mi lányaink már nem úttörők, nincsen őrs vagy tejes bolt, háztisztasági verseny, azért a jellemek változatlanok, és nekünk is akad még új az oldalakon. Hiszen szerepelnek a könyvben szép számmal változatos szülői példák is, amik a mai valóságban is léteznek. Gyereküket egyedül nevelő asszonyok vagy Auerné-félék, olyanok, akik 40 éves létükre sem tudják elfogadni, hogy anyának kellene lenni, nem csak szép asszonynak. Vagy Galambosnék, akik az egész életüket áldozzák "háládatlan kölykükért", hogy aztán ezt emlegethessék míg csak élnek. Mindent megadni akarók - mint Boriska szülei-, vagy semmit áldozni nem készek - akárcsak Varjas apuka. Megannyi szülői viselkedésforma, és bennük ráismerhetünk saját hibáinkra, gyengeségeinkre. Ha pedig felismertük ezeket, óhatatlanul tovább vezet a gondolat; mi is így viselkedtünk a szüleinkkel annak idején? Talán végül ugyan azt kérdezzük majd magunkról, amit Bori: Hogy ismerkedik meg az ember valakivel, akit egész életében ismert, csak hát azért úgy látszik: mégsem?

Hogyan ismerhetsz valakit, akivel még nem is találkoztál? Joyce Conway miután egy balesetben elveszíti kisbabáját, olyan dolgokra kezd emlékezni, amikre nem emlékezhet. Kis macskaköves utcákra Parisban, ahol sosem járt. Latin közmondásokra, és olasz mondatokra. Ráadásul minden éjszaka egy ismeretlen szőke lányról álmodik. Ezalatt Justin Hitchcock, az elvált, magányos és nyugtalan művészettörténész Dublinba érkezik, hogy vendégelőadást tartson a művészetekről, ahol találkozik egy attraktív doktornővel, aki rábeszéli őt a véradásra. Justinnak hosszú idő óta ez az első szívből jövő cselekedete. A két szál végül összefut, és happy end lesz a végeredmény. Lehetne ez egy jó könyv Ahern-től, ahogy a PS. I love you is tetszett, de személy szerint nekem a könyv vége felé sikerült egyre jobban megutálni Justint. Ha a fickó nem lett volna ilyen dühítően fafej, ez egy tökéletes könyv lehetett volna. Ugyanis akadtak nagyon jó humorral megírt, igazán fergeteges részek. A rettenetes ír nyelvezet ellenére is élveztem Joyce barátnőinek cinizmusát, és az apukájának a naivitását. Az árveréses és a reptéri jelenet például kifejezetten jól sikerült. Mindemellett voltak olyan részek is, ahol legszívesebben egy jó nagyot lapoztam volna. Minimum, ha már nem tudom seggbe rúgással jobb belátásra téríteni a főszereplőket. Egy pasas aki 40 éves létére fél a tűtől és ki kell nyalni a hátsóját, amiért kegyeskedett vért adni... Meg egy 33 éves nő, aki brutális összegeket költ arra, hogy mercedest béreljen, muffint, kávét és operabérletet vegyen egy többé-kevésbé ismeretlen pasasnak. Áááú. Ezek elfelejtettek felnőni. Az alapötlettel különben nem volt bajom - mármint hogy vérrel legyenek átvihetők az emlékek-, mi ez holmi sárkányos fantasyhoz képest, nemigaz? :)

A magyarul Bennem élsz címen megjelent könyvbe itt tudsz beleolvasni:
http://data.hu/get/3349695/Cecelia-Ahern-Bennem-elsz.pdf