Könyvtáros

Aznap, amikor egy mozis délutánon besétáltam a könyvesboltba, és az idegen nyelvű irodalom részlegen találtam magam nem csak Maeve Binchy egyetlen, hanem mindjárt két könyvét is kiválasztottam. Míg az Üvegtó borítója hívogatóan napfényszínű volt, addig ez a másik a kékeszöld árnyalatával ugyancsak megfogott. És bár a mondás úgy tartja "Don't judge the book by its cover" a szabályt megszegve engedtem a kísértésnek. Ez a könyv tehát az írónő második esélye volt, amit viszont csak most, egy fél év elteltével kapott meg tőlem.

Maga a történet egy tragikus balesettel kezdődik, ami négy vadidegent hoz össze egy kis görög faluban, Aghia Annában. A négy idegen - Elsa, a feltűnően csinos német tévébemondó; Fiona, az ír ápolónő; David, egy gazdag angol zsidó család egyedüli örököse; és Thomas az elvált amerikai apuka - mind Andreas tavernájába térnek be. Bár mindannyian a régi életük elől menekülnek, a kigyulladó turistahajó látványa rádöbbenti őket halandóságukra, és Andreas tanácsára mindannyian hazatelefonálnak.

A hívások eltérő fogadtatásra találnak. Elsa egy virágzó karriert adott fel, mert ki akart szállni egy rossz viszonyból, és eszébe sincs visszatérni, hogy újra kezdje. Fiona családja aggódik a lányért, de továbbra sem értik a lány Shane iránti vonzalmát és mivel a fiút látni se akarják, ezért Fiona sem igyekszik haza. Davidre otthon jól menő üzlet, nagy elvárások, egy túlbuzgó apa és unalmas partik sora vár, így aztán neki sem sietős. Thomasnak mindennél jobban hiányzik ugyan a kisfia, de gondolni se bír az új pasasra, aki beköltözött a régi otthonába a volt felesége mellé. Négy idegen, mégis ugyan az a cél: menekülni a problémák elől.

Az Eső és csillagok éjszakája egy történet arról, hogy ahány ember, annyiféle megoldás születhet egy-egy gondra, de a menekülés sosem a megoldás része, hanem a problémáé. A megbánás sem old meg semmit. Ahogy azt Vonni, egy már-már helybélinek számító asszony és mindannyiuk idegenvezetője megfogalmazza "...what a waste of time regret is, it must be the most useless emotion of all time." Amit tenni kell, az az, hogy az ember kézbe veszi a dolgokat épp úgy, ahogy a szereplők is teszik végül.

Annak ellenére, hogy a könyv mondanivalója nagyon is aktuális és emberi, azt kell mondjam, továbbra sem találtam meg valamit Maeve Binchy regényeiben. Talán az a bajom, hogy a szereplők túl hétköznapiak? Fogalmam sincs. Az biztos, hogy az egyetlen ami előre hajtott amikor olvastam, az nem igazán a történet, mint inkább a puszta kíváncsiság volt. Elképzelhető, hogy ha kicsivel korábban, mondjuk úgy 16 évesen kerül a kezembe, jobban élveztem volna. Mostanra a tanulságokat magamtól is levontam, így aztán nem maradt mondandó, amit az írónő az újdonság erejével átadhatott volna. Összességében nem egy rossz könyv ez, mégsem tartom valószínűnek, hogy a jövőben ennél a kettőnél több kötet kerül majd fel ide:

• 1994 The Glass Lake
• 2004 Nights of rain and stars

"Hét év telt el azóta, hogy Frank Temple megtudta az apjáról, egy rendőrbíróról, hogy titokban bérgyilkosként dolgozott, és kettős életének öngyilkossággal vetett véget, hogy elkerülje a börtönt. Amikor Frank meghallja, hogy Devin Matteson, aki belerángatta az apját a gyilkos játékba, visszatér a régi találkozóhelyre, elhatározza, hogy kiegyenlíti a számlát."

A fenti fülszöveg alapján ez akár egy kivételesen izgalmas, sodró lendületű krimi is lehetne. De ezt a látszatot csak az első tíz oldalon sikerül fenntartani. Attól kezdve sajnos csupa bevett fordulat, lásd sanyarú gyerekkor, erkölcsi dilemma, csinos nő és háborús veterán ez a könyv. Ráadásul a cím köszönőviszonyban sincs a sztorival.

A fent említett Frank Temple egy Tomahawk nevű kisváros felé tart. Annak közelében meglát egy floridai rendszámú autót, és mivel azt hiszi, hogy rábukkant a célpontra, rommá töri a kocsi hátulját. De kiderül, hogy nem Devin, hanem egy vén jampi vezette a Lexust. A jampi kiszáll, majd gyanúsan elkerüli, hogy kihívják a rendőrséget, végül kápében állja a cechet.

Az autókat egy műhelybe vontatják, aminek egy nő a tulaja. A talpig emancipált manager-csajt Norának hívják, és hamarosan felbukkan valaki, aki meg akarja ölni. Frank menti meg. Egy elhagyatott tóparti faházba viszi, de nem fekszenek le, mert az írónak időközben eszébe jut, hogy az más műfaj. Inkább bevesz a képbe egy veterán vietnámi katonát - aki természetesen Frank apjának bajtársa -, valamint egy lelkiismeret furdalástól gyötört FBI ügynököt, aki segíteni akar Franknek.

Végül előkerül a vágyva vágyott célpont, Devin Matteson is, de három golyóval a testében, és igen ramaty állapotban. Ez tönkre vágja a bosszúról szövögetett elképzeléseket. Viszont Matteson gorillái megkavarják a történetet, ami így annyi sablont vonultat fel, amennyi elég volna egy csapat Miami helyszínelőkre kiéhezett sorozatfüggő teljes napi adagjának fedezésére. Összességében elmondhatom, hogy ez így egy nem túl rossz, csak épp átlagosan banális írás. Sokkal jobb is lehetett volna, ha az író megmarad az alapötletnél.

A Halál kiskertjében üldögélt, és a kaszáját élezte. Az már olyan éles volt, hogy még a kósza szellőket is egyetlen mozdulattal két meglepett fuvallatra vágta szét, bár a kósza szellők nem voltak különösebben gyakoriak a Halál csöndes kertjében. A kert egy védett fennsíkon terült el, amely a korongvilág komplex dimenzióira nézett, s mögötte az Örökkévalóság hideg, zord, néma és elképesztően magas hegyei emelkedtek.

Ide állt be inasnak Mort, a családja számára égetően kínos fiatalember. (Nem mintha a legkisebbik fiú nem lett volna segítőkész, ám az a meghatározhatatlan, lelkes segítőkészség jellemezte, amit a felnőtt férfiak hamar megtanulnak rettegni. Volt valami ragályos, esetleg az sem kizárt, hogy végzetes benne.)

A kötelességtudó Halál bevezeti inasát a halálkodás művészetébe, aztán nyugdíjba vonul hogy kipróbálja azt, amit mindig is szeretett volna. Pecázni, kismacskát simogatni és krumplit sütni. Inasa viszont okoz némi bonyodalmat a valóság szövedékében, ami különben is hajlamos a csomósodása. Így aztán nem hal meg egy tőrbecsalt királykisasszony, visszatér holtaiból egy kétezer éves varázsló, de legalább a halál lánya jól mulat.

További könyvek ettől a szerzőtől:

• 1998 Mort, A Halál kisinasa
• 1991 A Kaszás
  
• 1992 Kisistenek
• 1992 A mágia színe

A korongvilág lapos, és négy óriási elefánt hátán nyugszik, amelyek Nagy A'Tuin, a csillagteknőc hátán ácsorognak, és amit az űrbe szakadatlanul alázubogó vízesés, a Peremcsobaj övez. Ennek a világak a közvélekedés szerint legocsmányabb városa Ankh-Morpork. Mindazonáltal ocsmánysága eltörpül amellett a tényező mellett, hogy már a könyv nyolcadik oldalán lángra kap, és abba se hagyja az égést egészen a hatvan kilencedik oldalig. Amíg viszont lángokban áll, mi kényelmesen megismerhetjük a lángolás okozóját, egy Kétvirág nevű kisembert.

Kétvirág négy szemmel és egy tudákos körtefa ládával, valamint arannyal bőven megrakva turistaként érkezik az akkor még megszokott bűzösen ocsmány formáját mutató városba. A Törött Dob fogadóban száll meg, ahol hamarosan megismerkedik Rincewinddel, a varázslóval, akit felfogad idegenvezetőnek. A Láthatatlan Egyetem egykori növendéke balszerencséje folytán egyetlen varázslatot tudott csak megtanulni - az viszont olyan szörnyű, hogy sose meri kimondani. Így aztán a kapóra jön neki a munka, amiben pogány trob nyelvtudását is kamatoztatni tudja. Együtt aztán megkötik az első biz-tos-ir-tási-kösz-vényt a fogadóssal, ami végeredményben egyfajta fogadás arra vonatkozóan, hogy a fogadó nem gyullad fel...

Mialatt a távoli oktarin fényben (ami tudvalévőleg a nyolcadik szín, a mágia színe és a képzelet festéke) Ankh-Morpork szépen elhamvad, az Istenek tovább kockáznak. Ez a játszma hőseinket a lélekfaló Bel-Shamharoth hétpluszegy szögletű várába, majd a sárkányok Wyrmbergi birodalmába, végül pedig a Peremcsobajhoz juttatja. Ezenközben folyamatosan többször is kicsúsznak a Halál markából. "A halál, bár szeme persze nem volt, hosszan figyelte a távolban eltűnő Rincewindet. Noha csontarca képtelen volt bármiféle kifejezést is magára ölteni, valahogy mégis sikerült zordan és komoran utánabámulnia. A Halálnak néha rettentő sok dolga volt, most mégis úgy határozott, hogy ezentúl hobbija is lesz."

További könyvek ettől a szerzőtől:

• 1998 Mort, A Halál kisinasa
• 1991 A Kaszás
  
• 1992 Kisistenek
• 1992 A mágia színe

"Sorozatgyilkosokkal ez az első számú alapszabály: ha meg akarnak ölni, tegyék meg, ahol vagy, a nyílt színen, mert ha elvisznek valami elhagyatott helyre, ott csak még nagyobb borzalmakat fognak művelni veled."

Sorozatgyilkosból pedig ebben a könyvben akad egy pár. Ott van mindjárt Otto Jeffries. Az Olafként is ismert rendőrbíró korábban Anita Blake-kel közösen vájta ki a szívét egy vámpírnak. Az eset különösen mély benyomást tett mindkettejükre. Az elfajzott szerelemre lobbant Olaf azóta megszállottan udvarol, már amennyiben a vértől iszamos sebek felett Anitára vetett kéjes pillantásokat udvarlásnak lehet minősíteni. Mégsem ő az egyetlen, de még csak dobogós helyezett sem a problémák sorában.

A legfőbb gonosz ezúttal Vittorio, a Napnak Atyja. A különösen erős vámpír Las Vegasból kézbesít meghívót Anitának a helyi vámpírhóhér levágott fejének a képében. A szívélyes invitálás eléri célját, és Blake nyomozó ( nekromanta, likantróp, lupa, kis királynő, etc) sátrat bont St.Luisban, hogy a bűn városába repülve eleget tegyen a meghívásnak. A vámpírirtásba ezúttal a helyi kommandósok osztaga, valamint Ted Forester és Bernardo segít be.

A sorozat tagjai:

• 1993 Guilty Pleasures (2003 Bűnös Vágyak)
• 1994 The Laughing Corpse ( 2003 A Nevető Holttest)
• 1995 Circus of the Damned (2004 A Kárhozottak Cirkusza)
• 1996 The Lunatic Cafe (2004 Telihold Kávézó)
• 1996 Bloody Bones (2004 Véres Csontok)
• 1997 The Killing Dance (2005 Gyilkos Tánc)
• 1998 Burnt Offerings (2005 Égő Áldozatok)
• 1998 Blue Moon (2005 Sápadt Hold)
• 1999 A lány akit elbűvölt a halál
  
• 2000 Obsidian Butterfly (2006 Obszidián Pillangó)
• 2001 Narcissus in Chains (2006 Leláncolt Nárcisszusz I-II.)
• 2003 Cerulean Sins (2007 Égkék Bűnök)
• 2004 Incubus Dreams (2007 Lidérces Álmok I-II.)
• 2006 Micah (kiadatlan)
• 2006 Danse Macabre (2008 Haláltánc)
• 2007 The Harlequin (2009 A Harlekin)
• 2008 Blood Noir ( 2010 Fekete Vér)
• 2009 Skin Trade (2011 Fogat fogért)

Omniában, vagyis Om isten birodalmában hatalmas templomok merednek az égnek, és számos inkvizítor ügyel a lankadatlan hitbuzgalom fenntartására. Mindannyian a nagy próféta eljövetelére várnak. Sokan már azt is tudni vélik, hogy az nem lesz más, mint az inkvizítorok félelmetes főnöke, a kegyetlen Vorbis. Ő maga is ebben a tudatban irányítja a nem kellőképpen ájtatos elemek hétköznapi kínzását, és tervezi a szomszéd államok lerohanását. Erről azonban Testveer novícius, a hatalmi ranglétra legalján kullogó kissé elhízott, ám kiváló memóriával bíró papnövendék semmit sem tud. Ő csak dinnyét kapálgat a kolostorkertben, amikor meghallja a hangot. Egy teknős beszél hozzá, aki nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ő maga a nagy isten Om. Másnap pedig Testveer már indulhat is, hogy teljesítsen egy speciális küldetést Vorbis személyi segédjeként.

A sajátos humorral megírt könyv legfőbb kincsei a szokatlan hasonlatok, és az a mód, ahogyan az író az isten-kérdéshez közelít. Vagy egy tucat megközelítéssel találkozhatunk. Van benne diktatúra és demokrácia, akadnak a szereplők közt szkeptikusok, sztoikusok, politeisták és monoteisták, etikusok és etikátlanok, és mindenki kiválaszthatja a maga kedvencét. Mint egy hatalmas nyalókabolt. Vagy na jó, talán mégsem egészen olyan. De hasonlít. A saját kedvencem Fri'it nézőpontja: "Miben hittem mindig? Hogy alapjában véve, nagyjából, ha az ember tisztességesen élt, nem aszerint , amit a papok mondtak, hanem aszerint, ami helyesnek és becsületesnek tűnt odabenn, akkor a végén, többé-kevésbé a dolog jól fog végződni."

További könyvek ettől a szerzőtől:

• 1998 Mort, A Halál kisinasa
• 1991 A Kaszás
  
• 1992 Kisistenek
• 1992 A mágia színe

Adrian Mole, a tizenhárom és háromnegyed éves kamasz élete nem virágoskert begóniákkal. Először is elborítják a pattanások. A suliban Barry Kent folyton elszedi a pénzét. Nincs bringája, ellenben a haverja a legjobb cangával jár, ami csak létezik. Mindezek tetejébe anyja és a szomszéd, Mr. Lucas "érdekes kapcsolatba" kerülnek, mialatt apja munkanélküli lesz. Ilyen körülmények között minden nap tartogat valami újat. Sue Townsend ritka humorral és lényeglátással mutatja be egy kamaszfiú felnőtté válását.

Május 15 Péntek
"Nagyi váratlanul betoppant. Összekucorodva talált minket az új kemping-főző körül, hideg babot kajálva. Kiborult, és rábeszélt minket, hogy költözzünk hozzá."

Május 18 Hétfő
"Nagyi nem beszél apámmal, mert az eltört egy 51 éves tejes kancsót"

Május 19 Kedd
"Apám bajban van, mert kimaradt múlt éjjel. Őszintén! Annyi idős mint a tejes kancsó, szóval tutira akkor jöhet haza, amikor akar!"

Az elsőként 1982-ben megjelent könyvből a BBC még ugyanebben az évben rádiójátékot készített. E mellett több adaptációja is készült a könyvnek, például tv-sorozat, amit itthon is játszottak. Sue Townsend később több folytatást is írt. A Mole-sorozat tagjai:

• A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója (The Secret Diary of Adrian Mole, Aged 13¾) (1982)
• Adrian Mole újabb kínszenvedései (The Growing Pains of Adrian Mole) (1985)
• Adrian Mole és a kis kétéltűek (The True Confessions of Adrian Albert Mole) (1989)
• A 23 és ¾ éves Adrian Mole küzdelmei (Adrian Mole: The Wilderness Years) (1993)
• Adrian Mole és napi hat cappuccino (Adrian Mole: The Cappuccino Years) (1999)
• Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek (Adrian Mole and the Weapons of Mass Destruction) (2004)
• The Lost Diaries of Adrian Mole, 1999-2001 (2008)
• Adrian Mole: The Prostrate Years (2009)

A sztori beszippant, megrág, lenyel, megemészt, feldolgoz téged, aztán egy vagy két nap múlva visszaad a külvilágnak. Vannak ilyen könyvek. Olvastatják magukat. A szép benne az, hogy nem is igazán az varázsol el, amiről szól, sokkal inkább az, ahogyan azt az író megírja.

Rhode Island partjainál a mélyben egy elsüllyesztett tengeralattjáró fekszik. Shane, a 17 éves szörfös srác minden idejét ott tölti, a legjobb hullámok miatt. Tim O'Casey természetvédelmi őr árgus szemekkel figyeli minden cselekedetét. Annak idején az ő apja süllyesztette el az U-823-ast. Mickey, a felnőttkor küszöbén álló fiatal lány madármegfigyelő, és védi a baglyokat. Különösen azt a hóbaglyot, amelyik éppen ott, Refuge Beachen tűnik fel. Neve Halloran, Mickey anyja egy rejtélyes madárfestő után nyomoz. Más-más okból, de mindannyian összefognak, amikor egy dúsgazdag vállalkozó még több pénz és jó üzlet reményében elhatározza, hogy felszínre hozza a hullámsírba temetett német tengeralattjárót.

"Mielőtt Mickeyt megismerte, Shane-t csak azért érdekelte a tengeralattjáró, mert csodálatos szörfözős hullámokat vert. Most már azokra is gondolt, akik ott voltak benne eltemetve. Lehet, hogy német tengerészek voltak, akik azért jöttek, hogy megtámadják Amerikát, de ma már csak csontvázak. Csak ennyi maradt belőlük."

A különböző szereplőknek más-más nézőpontja van, mégis ugyan azért a célért küzdenek. Párbeszédeik nem az üres fecsegésről szólnak. Sokszor az a bajom egy-egy könyvvel, hogy szinte süt belőle az írói kényszer. Az a 'mindegy mit írok, csak teljenek az oldalak, mert ennek a műnek X karakternek kell lenni' érzés. Itt viszont a párbeszédek olyanok, amilyenek a valóságban is. Amikor két ember beszélget, a nézőpontjaik ütköznek. Érvek- ellenérvek, állítások- tagadások. Pont úgy, ahogy Tim O'Casey és Neve Halloran társalog: "- Az ember nem veszíti el a tehetségét. - De igen, ha nem használja. Ez mindenre igaz, nem csak a művészetre. Azok a dolgok, amik olyan természetesen jönnek, ha nem használod, elvesznek." Luanne Rice makulátlan hősök helyett valódi embereket írt le, minden hibájukkal együtt.

"Marvellous isn't the word..." A csodás nem a jó szó. Inkább használnám a felejthető, bosszantó, néha unalmas, de azért egynek elmegy szavakat a könyv jellemzésére. A szőke főhősnő, Freya már az elején kivívta az unszimpátiámat, és ez később sem sokban változott. Bosszantja a madárcsicsergés (ugyan miért?) továbbá az, ha valaki az utcán kézenfogva andalog (hangyányit prűd) ugyanakkor teljesen ki van békülve azzal a ténnyel, hogy Manhattanben karácsonykor az emberek eleve feldíszítve szállíttatják házhoz a fenyőfáikat, és még szenteste kidobják azokat! "This was a place where you got your christmas tree delivered already decorated and threw it out on christmas afternooon[...] Freya liked it, it suited her". Szóval ha az ember nem keres értékrendet a sztoriban, talán -legfeljebb hangyányit-, élvezni tudja majd a könyvet.

A sztori a következő. A harminc valahány éves Freya műkereskedő, aki New Yorkban él. Származását tekintve angol, de átrepülte az óceánt, mert az apja újranősült, és nem igazán bírta a mostohát és Natashát, a féltestvérét. Mi tagadás, ezt a féltesót még a főhősnőnknél is nehezebb kedvelni, akkora céda. A könyv elején Freya egy unalmas ügyvéddel jár éppen, akivel néhány oldal után szakítanak, ezért a lány egy régi barátjához, Jack-hez költözik. (Lábjegyzet: az unalmas ügyvéd a könyv végén összejön a legjobb barátnővel.) Jack író, de nem igazán ír, inkább a gazdag apjától kapott pénzt költi. Ők ketten "csak barátok." Egész addig, míg Angliából meghívó nem érkezik: Natasha férjhez megy. Az esküvőre Freyának alibi partner kell. Innentől a többi már Szex és New York feeling: 'akarlak-nem kellesz, utállak de mosolygok rád, megbocsátok pedig mocsok vagy' esetek tömkelege Jack-kel. Ha valakinek ez bejön, az vágjon bele az olvasásba. Vannak benne hosszú leírások cipőkről, ruhákról, kalapokról, és szerintem teljesen lényegtelen helyszínekről, de ezzel is telnek az oldalak, egészen 513-ig amikor is VÉGE.

A "csak úgy kezembe került" könyvek mindig zsákbamacskák. Száz esetből kilencven kilencszer rosszak, de egy esetben kincsre bukkanok. Nos, ez volt az az egy, amiért érdemes válogatás nélkül olvasni. A sztori egy gimnazista lány, Melinda élete. Nyomokban tartalmaz ugyan émelyítő amerikaiságot (pomponlányok, csajbandák, pizsiparti, etc) mégis szimpatikus a gúny és cinizmus humorán át nézve. A komoly mögöttes tartalom teszi élvezhetővé.

Melinda nem beszél, legalábbis a környezetével nem. Gondolatai viszont nagyon is párbeszédesek. Vissza-visszatérnek az egy évvel ezelőtti eseményhez, ami megváltoztatott mindent. Ami miatt most egyedül ül az ebédlőben, a volt barátnői messze elkerülik, a jegyei egyre rosszabbak, a szobája idegen számára, a szülei pedig mindössze hajdanvolt ismerősök. Nem mintha őt mindez érdekelné. Magába fojtja azt, ami történt, mivel úgysem tudja, hogy mondhatná el. Inkább valami távoli megfigyelőjévé válik a saját életének. Lásd: "Jegyek bla-bla-bla, magatartás bla-bla-bla... ezt hallgatom egész este. Figyelem a kitöréseket. Apu vulkán hosszú szunyókálás után ismét aktivitást mutat."

Mr. Freeman Melinda művészet tanára, és jó meglátásai vannak. Tudja, hogy valami nem stimmel, de nem ront ajtóstól a házba. Inkább elejt pár gondolatot, amin töprengeni lehet. "Ha az ember nem fejezi ki magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül - úgy töltik a napjaikat, hogy várják a szívrohamot vagy a rákot, hogy befejezze a munkát." Ha lassan is, de ez a gyógyszer hatni kezd. Ahogy Ivy és David tanácsai is, akik maguk is különcök. A harmadik negyedévre a lány úgy dönt, legfőbb ideje hogy mentális tisztítónapot tartson, és kertészkedésbe, teniszbe, bicajozásba fog. Már épp kifelé jön a gödörből amikor váratlanul megjelenik AZ. A vészhelyzet beszédet igényel. Itt az idő, hogy Melinda megküzdjön néhány démonnal.

A 2006-ban kiadott Water for elephants c. könyv rengeteg díjat bevasalt már, mégis csak most, a filmadaptáció készültével ért fel a New York Times bestsellerlistájának a csúcsára. Az írót, Sara Gruen-t egy fotográfus ihlette meg, aki az 1920-as 30-as években utazó cirkuszokat követve utazta be Amerikát. Ha már ilyen jó apropója volt a történetnek, stílszerű lett volna, ha egy Edward J. Kelty fotó kerül a könyvborítóra ahelyett, amit Charles Mason fabrikált. Ez a sátorba belépő alak ugyanis inkább egy tátott szájból kilógó nyelvre, vagy valami még pikánsabbra emlékeztet. Groteszk szerintem, bár biztos lesznek akik nem értenek ezzel egyet.

Maga a cím, a "Vizet az elefántnak" egy hazugságból adódik. A könyv elején az idősek otthonában egy öregúr azzal dicsekszik, hogy cirkuszi dolgozóként vizet hordott az elefántnak. Ez a kihozza a sodrából a 93 éves Jacob Jankowsky-t, és elindítja őt a visszaemlékezés útján. Ezzel egy kalandos, színes, csodálatos élet története bontakozik ki előttünk. Szerelem, ármány, barátság, összetartás, kegyetlenség és titok egyaránt van a történetben. A végén mégis minden jóra fordul, pedig a helyzet nem egyszerű: "Dear God. Not only am I unemployed and homeless, but I also have a pregnant woman, bereaved dog, elephant, and eleven horses to take care of."

A cirkusz a nézők szemszögéből csillogás, a dolgozók szemszögéből viszont illúzió, amit előadásról előadásra fel kell építeni, és ezt Sara Gruen nagyon jól bemutatja. Az esti előadáson parádézó lovak napközben zsúfolt vagonokban zötykölődnek, a vérszomjas Leo valójában fogatlan oroszlán, a kedélyes és elbűvölő porondmester paranoid skizofrén, az igazgató pedig veszélyesebb mint egy falka hiéna. Az előadóművészeket és a közönséges dolgozókat egy világ választja el egymástól. Jacob, mint a show állatorvosa ennek két világnak határán egyensúlyozik, próbálva megtartani erényt és emberséget. Előbbivel elbukik ugyan, utóbbi azonban megmarad.

A filmváltozat főszereplői olyan színészek mint Reese Witherspoon (Marlena Rosenbluth) és Robert Pattinson (Jacob Jankowsky). Mondhatjuk, hogy Pattinson 180 fokos fordulatot vett, hiszen az Alkonyat vámpírsztárjaként legnagyobb ellensége Jacob a vérfarkas volt. Lám, most őt magát hívják Jacobnak. Érdekesség még, hogy a moziadaptációból kimaradt Uncle Al, a direktor karaktere, helyette August (Marlena férje) lett egy személyben igazgató és porondmester is. A hazai bemutató 2011. július 14. Én biztos nem hagyom ki.

http://youtu.be/_6b2XhXkPpg

Fable regenerálódik. Már-már majdnem olyan jó mint régen. Ha eltekintünk a sok szexbabázós komolytalanságtól, megcsillannak a regényben a Fable-féleségek. Lásd a "celebbambínó" kifejezést, vagy ezt a hasonlatot: "egészében olyan a fickó mint a legkisebb királyfi, akit kivertek az atyai várból szerencsét próbálni." Mégis, a könyvben Churchill, Russel, Rejtő Jenő, Lord Chesterfield, etc. sorai képezik a címeket, és - bár e kölcsönök jó ízlésről árulkodnak -, magam jobb szerettem amikor még csak Fodor Ákos szelleme lengett a regénylapokon. Aki még nem ismerné Molnár Éva, alias Vavyan Fable regényeit, annak kötelező olvasmányként javaslom a Jégtánc, Álomhajsza, Tündértánc, Tűzvarázs, Sárkánykönny és a Nászjelentés mindkét részét is. Ellenben kizárólag kezelőorvos-gyógyszerész jelenlétében az Ezüstegeret, a Pepita Macskát, valamint az Apád anyád ide lőjön!-t. Utóbbiak olvasása közben nekem legalábbis folyton az a citátum grasszált a fejemben, hogy nem léphetsz kétszer ugyan abba a folyóba. Összességében azonban mindannyian tudjuk, hogy Vavyan Fable nyelvi kincsesbánya, az irodalom vodka-narancsa. Márpedig mint minden rendes példaképnek, neki sem könnyű újra és újra felérni saját magához. Ennek ellenére folyvást próbálkozik megugorni a csúcsot, és én lelkesen tapsikolok neki ezúttal is.

A Habospitében a két önálló regénysorozat, a Halkirálynő és a Vis Major szereplpői találkoznak össze. A Denisa-Belloq és a Kyra-Baletta zsarupáros ismerkedése a lányok szemszögéből zajlik, tehát hol Kyra, hol pedig Denisa mesél nekünk a történésekről, a szokott egyes szám első személyben. Eleinte külön szálakon zajlik az élet, hogy azok az olvasók is felvehessék a fonalat, akiknél még nem készült el fejben a szereplők jellemrajza. Aztán elkezdődik a szálak összemixelése. A tumixban az író keresztül-kasul átvilágítja a főhősöket, a lányok egymást és egymás pasijait is mérlegre teszik. Belloq (közismertebb nevén Mogorva) a szokottnál talán egy kicsit fakóbbra sikerül, ugyanakkor a szintén Denisa holdudvarába tartozó Cyd több szerepet kap. Fabyen kézen fog az első oldalon, előkerít nyolc, kétszáz évnél is idősebb hullát, majd bemutatja nekünk az esküvői előkészületeket leánybúcsúval az élen, átvezet minket egy tébolydán (előbbivel sok a hasonlóság), belerángat a boldogító igenbe, végül eltetet láb alól egy drogbárót értünk, csakis értünk, Olvasókért, hogy örüljünk. Örülünk?

Először nem sok kedvem volt ehhez a történethez. Egy más típusú könyvborítóval találkoztam, ami unalmas tengerpartot ábrázolt, semmitmondó fülszöveggel. Így aztán támpont hiányában azt képzeltem, ez valamilyen szerelmes sztori lesz, amiben meghal a kedves. Sokáig a polcon porosodott a kötet, aztán egyszer csak kifogytam a jobb alternatívákból. Akkor elővettem, és döbbenetemre kiderült, hogy a főszereplő egy talpraesett kétgyerekes anyuka, ellentétben az általam képzelt világfájdalom mocsarában tobzódó heroinával. A történet dióhéjban:

Nina Landry terveiben napos Floridai karácsony szerepel a gyerekekkel és az új barátjával, távol a lakóhelyétől, Sandling Island behavazott szigetétől. Indulás előtt egy órával azonban beüt a crach. Meglepetés vendégek szállják meg a házát, ráadásul 15 éves lánya, Charlie nyomtalanul eltűnik. Charlie, aki kimaradt éjszakára egy buli miatt, nem veszi fel a telefonját, és reggel 9 óta úgy tűnik, senki nem látta. Nina aggodalma percről percre nő. A lány elszökött volna otthonról, ahogy a rendőrség állítja? Vagy valami komolyabb történt vele? Nina Landry a saját kezébe veszi a lánya felkutatását. Ahogy pedig egyre több mindenre derül fény a kamasz titkos életéből, félelmei egyre nőnek. A rendőrség a bürokrácia és bevett rutin útvesztőjében tévelyeg, mialatt ő már biztos benne, hogy Charlie valahol segítségre vár. Vajon képes lesz őt időben megtalálni és megmenteni, vagy végleg elveszítik egymást?

Izgalmas, pörgős thriller, ami apránként mutatja be, mit érez és mit tesz az, akinek szülő létére élete legnagyobb félelmével kell szembenéznie. "I thought of some advice I had once herad for when you've lost your keys while walking home in the dark. You should look under a lamp post, not because they are any more likely to be there than anywhere else, but because if they happen to be there, it's the only place you'll be able to see them. I need to think rationally... Where were the lamp-posts?" (~"Egy tanácsra gondoltam, amit egyszer hallottam arra az esetre, ha elveszíted a kulcsaid miközben hazafelé sétálsz a sötétben. Lámpaoszlopok alatt kell keresgélned, nem azért, mintha több eséllyel találnád meg ott őket, mint bárhol máshol, hanem mert ha ott vannak, ez az egyetlen hely ahol látod őket. Racionálisan kell gondolkoznom... Hol vannak a lámpaoszlopok?")

Először egy kis személyes emlék, ami nem feltétlenül kapcsolódik a sztorihoz, de mégis. Ültem a vonaton, és ezt a könyvet olvastam épp, amikor a velem szemben utazó fickó látva a könyv címét beszédbe elegyedett velem. Kiderült, hogy amerikai építész, és habár nem ismeri Lee Childot, de a 61 óráról eszébe jutott egy film, a 127 óra, amit ugyan az a tag rendezett, mint a Gettómilliomost. Úgyhogy ezúton én is ajánlom nektek a mozit. Rátérve a könyvre, a Jack Reacher történetek sorában ez a tizennegyedik, és jelenleg épp a legfrissebb kötet. Ami egyrészt jó, mert "up to date" vagyok, másrészt viszont rossz, mert soha korábban nem csigázott fel ennyire egyetlen Reacher sztori sem. A folytatásra azonban még külföldön is várni kell augusztus 4-ig, mikor is megjelenik a WORTH DYING FOR. De ne szaladjunk ennyire előre...

Ahogyan azt már a Bad luck and trouble bejegyzésben is említettem, főhősünk, a kiugrott katonai rendész, gyökértelen életet él. Egyik amerikai városból a másikba vándorol. Most egy buszbaleset miatt Dél Dakotában találja magát, a leghidegebb tél kellős közepén. A helyi rendőri erőknek éppen egy fejbe lőtt ügyvéd és egy drogügylet szemtanújaként számon tartott idős hölgy védelme ad munkát. Érthető, hogy a hátuk közepére se kívánják a gondot, ami a lerobbant busszal jár. Reachernek mégis sikerül megkedveltetnie magát. Jobb dolga nem lévén, beleveti magát a helyi ügyek felgöngyölítésébe a főzsaru-helyettessel.

A nyomok egy motorosbandához, és egy elhagyott katonai bunkerhez vezetnek. Sajnos a hullák szaporodnak, és mire Jack rájön, ki az, aki a népet irtja, a baj már nyakig ér. Megjelenik a színen a drogkartell feje, hogy hazareptesse az árut pár tonna arannyal és gyémánttal fűszerezve. A szállítást azonban nem kizárólag Reacher próbálja megakadályozni. A rivális orosz üzletember beépített legényei is csak a lehetőségre várnak. Végül az utolsó oldalakon gigagintus kerozinfelhőben párolog el a kokó és az arany. Két kilométeres körben csak szerves hamu és olvadt hó marad. Létezik, hogy ezt valaki túlélje?

Izgalmas, pörgős, olvasmányos könyv. Vagy ahogy Stephen King fogalmazta, Reacher a "legcoolabb" folytatásos regény karakter. Aki kíváncsi rá, ezen az oldalon beleolvashat a történetbe angolul (az oldalon lent, balra a borítóra klikkelve nyílik meg a könyv, aminek az érdemi része a 17. oldaltól kezdődik) Ez a másik link pedig a folytatás 9. fejezetébe ad némi bepillantást. Várjuk a hazai megjelenést!

A sorozat tagjai:

• 1999 Elvarázsolt dollárok (1997 Killing Floor)
• 1999 Ne add fel könnyen (1998 Die Trying)
• 2001 A pók hálójában (1999 Tripwire)
• 2002 A titokzatos látogató (2000 Running Blind /UK: The Visitor)
• 2003 Lángoló sivatag (2001 Echo Burning)
• 2004 Hiba nélkül (2002 Without Fail)
• 2006 Kétélű fegyver (2003 Persuader)
• 2005 Eltűnt ellenség (2004 The Enemy)
• 2006 Csak egy lövés (2005 One Shot)
• 2007 Rögös út (2006 The Hard way)
• 2007 Bad Luck and Trouble
• 2008 Nincs mit veszítened (2008 Nothing to Lose)
• 2009 Elveszett holnap (2009 Gone Tomorrow)
• 2010 61 óra (2010 61 hour)

Ez a könyv egy hónappal visszavetette az "évi legalább 50 könyvet elolvasok" tervezetemet, mert egyszerűen nem akart elfogyni... és nem azért mert hosszú. Ritkán szoktam feladni azt, amibe belekezdek, csak ennek köszönhető, hogy a végére értem. De azt hiszem mindent elmond a tartalomról, ha elárulom, hogy képes voltam a vége előtt két oldallal letenni, és vagy egy hétig felé se néztem.

Nem tehetek róla, nekem ez a sztori valahogy - ez a legjobb szó rá-, érdektelen volt. Egy csodás walesi öbölről szólt, ahol Lisa McCullen és lánya Hannah rejtőzik egy múltbeli tragédia következményei elől. Ide érkezik Mike Dormer ingatlanfejlesztő, akinek a cége szállodalánc építésével akarja szétdúlni az öböl delfinben és bálnákban gazdag élővilágát. A történet mindig más szereplő elbeszélésében zajlik, aminek a célja nyilván a különféle érdekek és nézőpontok bemutatása lett volna, de én szimplán csak zavarónak találtam.

Szinte nagyítóval keresgéltem, hátha akad benne valamilyen említésre méltó gondolat. Ne már, hogy hiába áldoztam rá az időt. Csak van valami, amit érdemes megjegyezni. Végül alig akartam elhinni, de ráleltem: "I've never yet met a man who didn't think he could turn the word on its axis if he wanted something badly enough." (Szabad fordításban ez nagyjából azt jelenti, hogy még sosem találkoztam olyan férfival, aki ne hitte volna, hogy ki tudja fordítani a világot a sarkából, ha valamit nagyon akar.) Ez legalább nagyon igaz, nemde?

A Rémálmok és lidércek (Nightmares & Dreamscapes) Stephen King harmadik, 1993-ban megjelent novelláskötete. Mindenféle korai írásai jelentek meg benne. Ezeket még azelőtt írta, hogy a neve bekerült volna a köztudatba. A hetvenes években ugyanis tanítás mellett különböző férfimagazinokba írt történteket. Az ötödik negyed című novelláját például, ami szintén része lett ennek a válogatásnak, korábban '73-ban már kiadták, csak akkor az emberek még nem ismerték fel a John Swithen álnéven publikáló íróban a tehetséget. Megjegyzem, Richard Bachman álnéven is csak akkor vált sikeressé, miután egy könyvkereskedő kiderítette, hogy Bachman és King voltaképpen ugyanaz a személy. Szóval a soknevű King roppant termékeny író. Ebben a kötetben is 24 novellája jelent meg. Személy szerint engem a Maple street-i ház egyszerűsége fogott meg a legjobban. "Minden amerikai fiú tudja, hogy ha egy visszafelé járó óra kijelzője végül is csupa nullát mutat, két dolog történhet: vagy felrobban valami, vagy felszáll egy űrhajó." A Bradbury gyerekek ezzel a felszállással meg is oldották a mostohaapjuk által jelentett gondot. Ki ne kívánta volna már életében, hogy a problémái szimplán csak elrepüljenek? Ha a saját házamról lenne szó, én például minden bizonnyal egy egész party-ra való embert össze tudnék zsúfolni benne a kilövés előtt...

A Kétbalkezes istennő egy fordulatos, mulatságos, sablonmentes történet Sophie Kinsella tollából, akit ezennel hivatalosan is felvettem a kedvenc íróim csapatába. A cím alapján először egy újabb természetfeletti-sztorira asszociáltam, mint amilyen a Twenties Girl volt, de ez jobb annál. A két hősnőben ugyan van pár közös vonás, pl. mindketten modern, emancipált, a sikerért keményen dolgozó csajszik, de míg Lara Lington bizonytalan a munkában és magánéletben egyaránt, addig Samantha Sweeting éppen olyan, amilyen minden nő lenni szeretne: okos, magabiztos, elegáns és határozott. Jogászként élete célja, hogy partnerré avanzsáljon a Carter Spink ügyvédi irodánál, de amikor ez a terv látszólag füstbe megy, nem egyszerűen munkát vált a protekciója révén, hanem képes megküzdeni egy házvezetőnői posztért. "Érzem, amint felemeli a fejét a bennem gyökerező sokat akarás, beleszimatol a levegőbe, felgyűri az inge ujját, és beleköp a tenyerébe." A házimunkát soha sem végzett Samantha addig hord össze hetet-havat, míg végül eléri a célját, és miután felveszik, hirtelen mosni, főzni, vasalni, varrni, takarítani kényszerül. Eleinte egy két lábon járó katasztrófa. De szerencsére Nathaniel, a jóképű kertész felfigyel rá, és a gondjaiba veszi. Bemutatja őt Irisnek, az anyukájának, akitől mindenféle házimunkát megtanulhat, és profi szakács válik belőle. "Ha valamit megtanultam a történtekből, az éppen az, hogy az 'élet legnagyobb tévedése' humbug. Nem olyan könnyű tönkretenni az életünket. Az élet roppant rugalmas és ellenálló." Mert ahogy a két nő közösen süt-főz, dagaszt és keleszt, Samantha érzi, hogy bár űzött vadként menekült a világ elől, Ebury Alsóban megtalálta önmagát. Kivirul, újra vannak hétvégéi, szabadideje, és naná, hogy Nathaniellel is egymásba szeretnek. Csakhogy amikor már úgy tűnne, minden rendben lesz, a semmiből újra felbukkan a Carter Spinks minden hájjal megkent ügyvédgárdája, Samanthát pedig majdnem visszarántja a gépszíj. Szerencsére az utolsó pillanatban megjön az esze, és habár a befejezés egy kicsit talán túl rózsásra sikerült az én ízlésemhez képest, a tanulság eltéveszthetetlen. "Huszonkilenc éves vagyok. Bárhová elmehetek. Bármit megtehetek. És bármit kihozhatok magamból."

Sophie Kinsella korábban pénzügyi újságíró volt, de ezer szerencsénkre felhagyott vele, és az unalmas pénzügyi trendeket a sokkal izgalmasabb csajos történetírásra cserélte. Azok kedvéért mondom, akik korábban épp úgy nem hallottak róla, mint én, hogy az első nagy sikere az Egy boltkóros naplója volt, amiből még igazi Hollywoodi film is készült. De ez mondjuk önmagában még nem győzött volna meg az ő nagyszerűségéről, ha nem olvasom el egy szusszra a Huszas lányt. (Zárójelben jegyzem meg, ez csak munkacím, mivel a hivatalos magyar megjelenésre még várni kell.) Mint mondjak, egyszerűen lenyűgöző, hogy lehet egy sztori egyszerre ennyire kínos, és mégis oltári vicces minden egyes oldalon. Annyit kuncogtam a különféle járműveken, hogy már nyilván minden pilóta messziről felismer. Apropó, magyarul hogy mondják szépen azt, hogy a nagymamád lánytestvére? Mivelhogy az alaptörténet szerint Lara Lington - az átmenetileg fiúja által elhanyagolt és fejvadászatban utazó csajszi -, miután részt vesz a 105 éves Sadie temetésén, egyszer csak annak dühösen sikítozó, ámde visszafiatalodott szellemváltozatával találja szemben magát. A nagy-nagynéni az 1920-as években volt fiatal (erre utal különben a könyv címe is) és eltökélten követeli a nyakláncát, amit egész életében viselt, ámde a temetés előtt lába kelt. Lara megpróbálja felkutatni, eközben azonban a saját problémáival is meg kell birkóznia, úgy mint hervatag önbecsülés, makacs ragaszkodás az expasihoz, és átmeneti vakság az Igazi iránt. Amint ezeken túljut, fény derül a nyakék rejtélyére is. De hogy miként azt nem akarnám most leírni, részint mert már így is tutira akad számos könyvajánlós blog, amelyik lelőtte a poént, részint meg mert ha még nem botlottál bele ezekbe, akkor ne is akard tudni a poént. Egyszerűen csak láss neki az olvasásnak, és élvezd ahogy a váratlan fordulatok lenyűgöznek, mert ez egy szuper jó sztori! A leghasznosabb tanácsa pedig a következő:
"Darling, when things go wrong in life, you lift your chin, put on a ravishing smile, mix yourself a little cocktail..."

Lee Child (igazi nevén Jim Grant) 2007-ben írta ezt a könyvét, ami tudtommal magyarul ugyan nem jelent meg, de azért ne sajnáljuk túlságosan, mert sok más Lee Child könyv viszont elérhető a könyvesboltokban. Közös jellemzőjük, hogy mindegyiknek Jack Reacher egykori katonai rendész a főhőse. Reacher igazi magányos farkas. Az 50 éves nagydarab fickó telefon, e-mail és jogosítvány nélküli életet él egyik amerikai városból a másikba vándorolva, egy szál fogkefével. A ruhát mindig újonnan vásárolja, vasalás gyanánt néha rájuk fekszik, mosásra pedig nem költ, inkább kidobja a használt holmit.

A társadalomtól ilyen módon önként kivonulva afféle hobóként mégis folyton utoléri a zűr, és persze a különféle nők, akiket rendre meg is dönt. Mentségére szóljon, hogy egy kötetben egyszerre mindig csak egyet. A lelkizés nem az erőssége, amiből kifolyólag Childnak nem kell időt és energiát pocsékolni arra, hogy túlságosan bemutassa a könyvében felbukkanó karaktereket. Azok inkább csak bábok az írói harcmezőn - van magasságuk, hajszínük, súlyuk, koruk, a nőknek jó mellük- de nem kerülnek közel az olvasóhoz. Feláldozhatóak, amint azt Reacher négy régi katonatársa is bizonyítja, akik már a kötet első lapjain elhullanak.

A tény persze bosszúra sarkallja a főhősünket, de kivételesen nem egyedül, hanem a régi osztaggal együtt kutatja fel és küldi másvilágra a haverjai gyilkosát 145 oldalon át. A helyszín ezúttal Los Angeles, Las Vegas, meg némi Hollywood. A sztoriban kevés a párbeszéd, ebből kifolyólag a poén is, inkább száraz akció leírások adják a gerincet. Mindezek ellenére összességében nem nevezném ezt egy rossz könyvnek. Igaz, jobb is akadt már Lee Child-tól.


A sorozat tagjai:

• 1999 Elvarázsolt dollárok (1997 Killing Floor)
• 1999 Ne add fel könnyen (1998 Die Trying)
• 2001 A pók hálójában (1999 Tripwire)
• 2002 A titokzatos látogató (2000 Running Blind /UK: The Visitor)
• 2003 Lángoló sivatag (2001 Echo Burning)
• 2004 Hiba nélkül (2002 Without Fail)
• 2006 Kétélű fegyver (2003 Persuader)
• 2005 Eltűnt ellenség (2004 The Enemy)
• 2006 Csak egy lövés (2005 One Shot)
• 2007 Rögös út (2006 The Hard way)
• 2007 Bad Luck and Trouble
• 2008 Nincs mit veszítened (2008 Nothing to Lose)
• 2009 Elveszett holnap (2009 Gone Tomorrow)
• 2010 61 óra (2010 61 hour)

"Mindent romba döntöttünk, és letaroltuk mindenkit, aki elénk került: katonákat, férfiakat, nőket, gyerekeket és állatokat."

Ez a könyv a 2. világháborút megjárt német oldalon harcoló katona története (nevezzük őt Sven Hasselnek, bár ez csak írói álnév), aki először ebben a könyvben osztja meg a világgal háborús tapasztalatait. Megtudhatjuk, miként kerül a kényszermunkatáborból a német büntetőezredhez, ahol aztán megismeri Willi Beiert, alias Papát a 35 éves berlini asztalost, akit otthon két gyerek vár. Josef Portát, a fenegyereket, akiről így írt: mind az istent, mind az ördögöt kiverte a hideg veríték a gondolatra, hogy egy napon majd kezdeniük kell vele valamit. Picit, aki Stabsgefreiter volt, igazi nevén Gustav Eicken. Háromszor volt koncentrációs táborban, de egyszer se politika, hanem tisztességes bűnözés miatt. Hans Beuert, akit még 41 előtt halálra ítéltek a hadsereg moráljának veszélyeztetése miatt. És másokat, mint Vakarcs, Hugo Stege, Hinka őrnagy, Von Barring, vagy a vadbarom Meier századparancsnok.

A történet az 1939-1942 közötti időszakot öleli fel a közkatonák nézőpontjából,akik pokolba kívánják a politikát és az összes fejest. "Sok embert ismerek, akik otthonról úgy indultak el, mint a legfelsőbb faj fiai, de az orosz néppel való találkozás során lassan kigyógyultak ebből a betegségből, mert rá kellett jönniük, hogy az “ellenség” nem az ő ellenségük, és távolról sem alsóbbrendű nálunk" - írja Hassel, aki a háború és az SS gyűlöletét tanítja. Már csak ezért is hatásvadász szerintem a későbbi kiadások borítóin a nevében lévő két S betűből Stosstruppot (SS) fabrikálni. A regény nem tündérmese: a bajtársak közül alig marad életben valaki. Pici a Rogyilev melletti erdőben marad, egy bomba leviszi a fejét. Porta késsel felnyitott hassal lép be az öröklétbe. Hugo Stege elveszíti két lábát és szénné ég egy tankban. Vakarcs nyom nélkül eltűnik egy támadás során. De még Papa is hiába reménykedik egy egyszerű, ám végzetes golyóban, mert törött lábakkal, összezúzva végzi egy lőszerraktárat ért támadás közben, miközben Svent sikerült megmentenie. Mindezek ellenére -vagy éppen ezért - történetüket, sorsukat mégis megéri elolvasni.

A nagy háborúk mindig akkor törnek ki, amikor megnő egy populáción belül az egyedülálló férfiak száma. Ezer szerencse, hogy hazánkban jelenleg a 15-45 év közötti koroszályban a nők vannak többen. Ez persze még nem kell, hogy visszartson minket attól, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat azokra a borzalmakra, amiket a legjobb elkerülni. Sven Hassel Dániában születt, és a munkanélküliség elől Németországba szökött, ahol csatlakozott a német hadsereghez. Több művet írt saját II. világháborús élményei alapján, de ezek hiteleségét mágig vitatják, miután a könyvei szerint több helyen is harcolt egyszerre, egy időben. Például a Gestapo című könyvben a 27. ezred a Gestapo épületeit őrzi, de ugyanebben az időben a Gyalogoshadosztály lapjain a torgaui börtönben végez őrfeladatokat. Minden esetre ez ne befolyásoljon minket, a könyv attól még nagyonis életszagú. A történet több mint véres, egyenesen kegyetlen, ugyanakkor a maga morbid módján humoros is. Például ez a kis párbeszéd:

"Porta és Pici egymás mellett kuporgott a szabadban, a természetes szükségleteknek engedelmeskedve. Mint ilyenkor mindig, az élet és a halál kérdéseiről társalogtak. – Hitler – bámulta meg Pici a fotót az újságpapírdarabon, amit vécépapírnak szánt. Porta büszkén eléje tolta a maga toalettpapírját. – Az enyémen meg Sztálin van. Pillanatnyi csend következett. – Nem is olyan rossz ez az újság – jegyezte meg Porta, miközben a nadrágját gombolta. – Elég puha és sima. Majdnem olyan, mint egy igazi retyópapír. Összehajtogatták azt, ami az újságokból megmaradt, és gondosan eltették későbbi használat céljára. – Tudod, min gondolkodom? – kérdezte tűnődve Pici. – Szerinted hazaárulás, ha valaki Hitler képével törli ki a seggét? Porta hosszan mérlegelte a kérdést, alaposan megvizsgálva azt minden aspektusából. – Talán – bökte ki végül. Pici elégedetten bólintott. – Szerintem is… Kár, hogy csak fénykép volt."

Ez nagyjából kifejezi azt a lelkiállapotot, ami a frontkatonát jellemezte. Harcolni nem ideákért meg eszmékért, pusztán az életben maradásért, szükségletekért, és a hazajutás reményéért. Mi, akik pedig elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy magunk elkerüljünk egy háborút, elgondolkozhatunk, hibáztatjuk-e a szereplőket, amikor a borzalmak között nem sikerül embernek maradni.

Egy mozis délutáni napon az előadás előtt andalogtam be a könyvesboltba, ahol hamarosan az idegen nyelvű irodalom részlegen találtam magam. A szép sárga borító, rajta a türkizzöld tóval olyan volt, akár egy festmény. A magányos csónak titkokat, drámát ígért, a cím pedig (Az üvegtó) még annál is több romantikát. A szép vastag kötet akár egy hétig is kitarthat - gondoltam - amikor a kosárba tettem a szerzeményt.

Még soha korábban nem hallottam Maeve Binchy-ról. A fülszöveg egekig magasztalta, de hát melyik íróról állítanának rosszat a saját könyvborítóján, nemde? Amikor olvasni kezdtem, hamar rájöttem, hogy csupán a bevezetés önmagában 200 oldal, és habár könnyű felvenni a fonalat, a történet főhőse egyre ellenszenvesebb. A vonzó nő, aki az 'igaz szerelméért' elhagyja a gyerekeit, és megszökik egy filmsztár külsejű férfival, nem az a főhős volt, akivel azonosulni tudtam. Igaz, a tiszteletemet sikerült kivívnia azzal, ahogyan képes volt ezt a hatalmas döntést meghozni, elhagyni a gyerekeit, mégis jó pár napra félre kellett tennem a kötetet, hogy ki tudjam heverni azt a bosszúságot, amit ez bennem, mint olvasóban okozott.

Az első kétszáz oldalon túljutva lassan, napokon át lavírozgattam a következő száz oldal történetén, ahol Helen McMahon, a mindenki által különcnek tartott patikusfeleség eltűnését vízbefúlásként kezelik, mialatt ő Londonban új életet kezd, mint Mrs. Lena Gray. Aztán egyszer csak a szenvedős részeken átjutva azt vettem észre, hogy egyre izgalmasabb a könyv. Valahol az oldalakon négy év telt el. Felnőtt Kit McMahon, Lena lánya, és egyre érdekesebbnek találom a történetét. Csodálom a karakterét, azt a becsületességet ahogyan kiáll a testvére és apja mellett, a bölcsességet ahogy megbirkózik a gyásszal, majd a sokkal, amikor rájön, hogy az anyja mégsem halt meg, de tőlük távol új életet él.

Kedvelem a városlakókat, legyenek bár olyan sznobok mint Lillian, vagy mint Clio Kelly, egyszerűek, mint O'Connor rendőr, vagy bigottak mint Bernard anya. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük, és közben egyre jobban aggaszt az a jóslat is, amit Clio vág Kit fejéhez: olyanok vagyunk, amilyenek a szüleink.

"We all do the same as or parents in the end. Your mother was glamuorus and could have gone anywhere and done anything and yet she married your nice, safe father and come to live in a one-horse town like Lough Glass for security; you'll do the same."

Ez a kijelentés aztán végig ott lóg a maradék négyszáz oldal minden mozzanata fölött, csak arra várva, hogy beteljesedhessen. Mi olvasók meg tövig rághatjuk a körmünket, hogy velünk is így lesz ez a valóságban? Lehet, hogy éppen ebben a percben is azokat a hibákat követjük el, amiket a szüleink? Mi lesz, ha a titkok kipattannak? Még jó, hogy az író ennél sokkal realistább, és végül a történet nem fordul szükségtelen happy endbe. Ezzel együtt nem lesz kétségbeejtő sem.

Aki azt várja, hogy az iszákos apa gyereke link, az unalmas szülőké szürke lesz, az téved: a sokféle szereplő sorsa ugyanis nagyon széles skálán mozog. Még a szentnek tartott Madeleine nővér is leesik a piedesztáljáról: valójában nem szent ő, csak egy ember, aki bármilyen kedves is legyen, követhet el hibákat. Ha nem is ez a legjobb könyv, amit életemben olvastam, én mindenképpen adok az írónak egy esélyt. Könnyen lehet, hogy a következő könyvével elvarázsol.

Az író további művei:

• 1994 The Glass Lake
• 2004 Nights of rain and stars

Meg kell mondjam, egyáltalán nem véletlen, hogy a legutóbb olvasott Szabó Magda könyv után Janikovszky Évától választottam. Leonardo da Vinci szerint szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felül a mesterét. Márpedig Janikovszky Évának ugyancsak mestere lehetett Szabó Magda, hiszen irodalmi szerkesztőjeként tőle tanult sok mindent, együtt dolgoztak a Móra könyvkiadónak. Hasonló hát a stílusuk is. Egyformán gyermeteg, egyszerű de mégis emberi történeteik vannak. Hogy ezeken nőttem föl, nem is fogtam fel mostanáig. „Csak az a szép zöld gyep fog nekem hiányozni, semmi más.” – Habár láttam a filmet, ismertem a mondatot, sokáig mégsem tudtam ezt hova tenni. Emlékeztetett néhány bohócra, egy vaskarikában tovaguruló emberre, és valamiért a fagylaltra is. Aztán amikor újra kezembe került a mindössze félszáz oldalnyi rövidke könyv, megrökönyödtem. Nini, ez a gyepmester bácsi ugyan az, akit gyerekként a tévében csodáltam! Nos, elég volt rá egy tavaszi délután, hogy a port lefújjam az oldalakról. Amikor pedig végeztem az olvasással, felkutattam a filmet is. 1979-ben rendezték, és benne alaposan rácsodálkoztam a fiatal Ullmann Mónikára, na meg az LGT zenéjére. Nosztalgiának kellemes:

A hajdani piros pöttyös könyvek egy izgalmas darabja, ami nem csak 10-14 éveseknek szolgál tanulsággal -habár elsősorban nekik természetesen-, hanem az anyukákat is emlékezteti, milyen volt gyereklánynak lenni. Függetlenül attól, hogy a mi lányaink már nem úttörők, nincsen őrs vagy tejes bolt, háztisztasági verseny, azért a jellemek változatlanok, és nekünk is akad még új az oldalakon. Hiszen szerepelnek a könyvben szép számmal változatos szülői példák is, amik a mai valóságban is léteznek. Gyereküket egyedül nevelő asszonyok vagy Auerné-félék, olyanok, akik 40 éves létükre sem tudják elfogadni, hogy anyának kellene lenni, nem csak szép asszonynak. Vagy Galambosnék, akik az egész életüket áldozzák "háládatlan kölykükért", hogy aztán ezt emlegethessék míg csak élnek. Mindent megadni akarók - mint Boriska szülei-, vagy semmit áldozni nem készek - akárcsak Varjas apuka. Megannyi szülői viselkedésforma, és bennük ráismerhetünk saját hibáinkra, gyengeségeinkre. Ha pedig felismertük ezeket, óhatatlanul tovább vezet a gondolat; mi is így viselkedtünk a szüleinkkel annak idején? Talán végül ugyan azt kérdezzük majd magunkról, amit Bori: Hogy ismerkedik meg az ember valakivel, akit egész életében ismert, csak hát azért úgy látszik: mégsem?

Hogyan ismerhetsz valakit, akivel még nem is találkoztál? Joyce Conway miután egy balesetben elveszíti kisbabáját, olyan dolgokra kezd emlékezni, amikre nem emlékezhet. Kis macskaköves utcákra Parisban, ahol sosem járt. Latin közmondásokra, és olasz mondatokra. Ráadásul minden éjszaka egy ismeretlen szőke lányról álmodik. Ezalatt Justin Hitchcock, az elvált, magányos és nyugtalan művészettörténész Dublinba érkezik, hogy vendégelőadást tartson a művészetekről, ahol találkozik egy attraktív doktornővel, aki rábeszéli őt a véradásra. Justinnak hosszú idő óta ez az első szívből jövő cselekedete. A két szál végül összefut, és happy end lesz a végeredmény. Lehetne ez egy jó könyv Ahern-től, ahogy a PS. I love you is tetszett, de személy szerint nekem a könyv vége felé sikerült egyre jobban megutálni Justint. Ha a fickó nem lett volna ilyen dühítően fafej, ez egy tökéletes könyv lehetett volna. Ugyanis akadtak nagyon jó humorral megírt, igazán fergeteges részek. A rettenetes ír nyelvezet ellenére is élveztem Joyce barátnőinek cinizmusát, és az apukájának a naivitását. Az árveréses és a reptéri jelenet például kifejezetten jól sikerült. Mindemellett voltak olyan részek is, ahol legszívesebben egy jó nagyot lapoztam volna. Minimum, ha már nem tudom seggbe rúgással jobb belátásra téríteni a főszereplőket. Egy pasas aki 40 éves létére fél a tűtől és ki kell nyalni a hátsóját, amiért kegyeskedett vért adni... Meg egy 33 éves nő, aki brutális összegeket költ arra, hogy mercedest béreljen, muffint, kávét és operabérletet vegyen egy többé-kevésbé ismeretlen pasasnak. Áááú. Ezek elfelejtettek felnőni. Az alapötlettel különben nem volt bajom - mármint hogy vérrel legyenek átvihetők az emlékek-, mi ez holmi sárkányos fantasyhoz képest, nemigaz? :)

A magyarul Bennem élsz címen megjelent könyvbe itt tudsz beleolvasni:
http://data.hu/get/3349695/Cecelia-Ahern-Bennem-elsz.pdf

Az amerikai Robert Anthony Salvatore a maga (fantasy) műfajában kitűnő író. Először a Forgotten Realms által ihletett videojátékok történeteinek megírásával szerzett nevet magának, leginkább a 14-20 éves korosztály körében. Majd később aztán a történetének hőse önálló életre kelt, és Drizzt Do'Urden a sötételfek renegátja számos, magyarul is megjelent könyv főhőse lett. A húsznál is több kötet általában hármasával alkot trilógiákat, de A kristályszilánk szolgája valójában nem része egyik sorozatnak sem. A regény cselekménye inkább párhuzamos azokkal, így önmagában is élvezhető. A küzdelmekkel és fondorlattal tarkított történet már attól is izgalmas szerintem, hogy az író mindig több szemszögből mutatja be az eseményeket. Végül még egy sárkány nézőpontjából is megfigyelhetjük a világot, ami azért nem semmi. Kár viszont, hogy igen-igen sok volt a gépelési hiba. Ez mondjuk nem az író, hanem a lektor hibája, és rossz pont a Szukits kiadónak. De azért ezúttal is kiemelném a legjobb gondolatokat. Az elsőt "Reménykedj, hogy én nem abba a pokolba kerülök majd, ahova te" - Entreri, a bérgyilkos mondja ellensége holttestének. A másodikat pedig Dwahvel, egy kocsmáros félszerzet tanácsolja Entrerinek: "Semmi sem fáj jobban egy hazugnak, mint amikor ellenfelei igazságot csinálnak a hazugságaiból." Milyen igaz.

Ebben a Hamilton lányban egy politikus veszett el. De most tényleg. Ha éppen nem azzal köti le az ember figyelmét, hogy szaftos kis szexjeleneteket ír, akkor is tud annyi tartalmas párbeszédet összehozni a hatalmi játszmákról, ami lebilincsel a két-háromszáz oldalon keresztül.

Könyvsorozatának ebben a részében Anita Blake (mellesleg nekromanta és vámpírhóhér) családi látogatásra utazik Jasonnal, alkalmi szeretőjével aki egyben Jean-Claudenak, a város vámpírurának tulajdona is, hogy meggyőzze Jason szüleit: a fiú nem homokos. A küldetés természetesen sikerrel jár, de a bonyodalmak szokás szerint nem kerülik el Anitát.

A Jasonhöz megszólalásig hasonlító aranyifjú, Keith lesz a fő problémaforrás, akinek egy másik vámpírúr feleségére támad gusztusa. Ízlésficamáért Jasont veszi elő a bosszúra éhes felszarvazott férj, és verőlegényei. Hogy a történet kerek legyen, ráadásul Ká anyu, minden vámpírok öreganyja is színre lép, megbuherálva Anita agyát, felszítva benne az adeurt, a féktelen kéjvágyat. A hihetetlenül pörgős történet nem csak hogy szórakoztató, de magvas gondolatokat is tartalmaz. Közülük is a kedvencem:

"A szerelmet, amilyennek én élem meg, leginkább egy csészéhez tudnám hasonlítani. Lassacskán telik meg, cseppről cseppre, de a vége felé az ember már látja, hogy a folyadék egészen a peremig ér, és elég egyetlen apró cseppecske, és a felszín megtörik, kibuggyan a csésze tartalma, áttöri a határokat [...] És most is látom, hogy már csak miniatűr cseppek kérdése, és a barátság végképp szerelembe fordul. "


A sorozat tagjai:

• 1993 Guilty Pleasures (2003 Bűnös Vágyak)
• 1994 The Laughing Corpse ( 2003 A Nevető Holttest)
• 1995 Circus of the Damned (2004 A Kárhozottak Cirkusza)
• 1996 The Lunatic Cafe (2004 Telihold Kávézó)
• 1996 Bloody Bones (2004 Véres Csontok)
• 1997 The Killing Dance (2005 Gyilkos Tánc)
• 1998 Burnt Offerings (2005 Égő Áldozatok)
• 1998 Blue Moon (2005 Sápadt Hold)
• 1999 A lány akit elbűvölt a halál
  
• 2000 Obsidian Butterfly (2006 Obszidián Pillangó)
• 2001 Narcissus in Chains (2006 Leláncolt Nárcisszusz I-II.)
• 2003 Cerulean Sins (2007 Égkék Bűnök)
• 2004 Incubus Dreams (2007 Lidérces Álmok I-II.)
• 2006 Micah (kiadatlan)
• 2006 Danse Macabre (2008 Haláltánc)
• 2007 The Harlequin (2009 A Harlekin)
• 2008 Blood Noir ( 2010 Fekete Vér)
• 2009 Skin Trade (2011 Fogat fogért)

Az angolul semmitmondóan egyszerűen csak notebook-nak keresztelt könyv egy igazi sírósan-szerelmes könnyekig megható történet. Igen, filmet is csináltak belőle. Igen, nagyon jó adaptáció, sőt. Bizonyos szempontból jobb, mint a könyv, mert többet is elmesél. De attól még mi miért ne olvashatnánk el? Főleg mivel olyan erkölcsi dilemmát dolgoz fel, amivel szinte mindenki legalább egyszer szembe kerül az életben. Kapcsolatainkban megelégedjünk-e a langyos vízzel, vagy kell a lángoló szerelem? Vajon elég-e az, ha akit választunk, egyszerűen csak jó ember? Allie, a gazdag családból származó úrilány is ezen vívódik, amikor eljön az esküvő ideje. Kételyei visszaviszik régi szerelméhez, ahol rátalál a válaszra. "She had convicted herself long ago that passion wasn't necessary to be fulfilled in a relationship, even with a person she intended to marry. Passion would fade in time, and things like companionship and compatibility would take its place. But now, she questioned this basic assumption." - így hangzanak a könyvben az író szavai, amit valahogy a következőképp lehetne visszaadni: A lány már régen meggyőzte magát, hogy a szenvedély nem szükséges egy kapcsolatban, még olyan személy esetében sem, akihez férjhez szándékozik menni. A szenvedély elmúlhat idővel, és bajtársiasság, összeszokás veszi át a helyét. De a lány most mégis megkérdőjelezte ezt az alapelvet.

Ha valakit mégis a film érdekelne jobban, íme egy kis ízelítő.

Az Agave kiadó tudja, mi kell nekünk nőknek. A Mery Gentry sorozat fő jellemzője - azon túl persze, hogy fantasy - az, hogy szó szerint pornóregény. Közel száz oldalnyi történést össze lehet foglalni a következőképpen: dugás, dugás, kufirc, meg egy kis szex. Aki viszont tisztában van ezzel, az nem bánja meg a néhány szabad órát, amit rá áldoz. Afrodiziákumnak sem utolsó, miután mi hajlamosak vagyunk egyszerűen megfeledkezni a vágyainkról. Ha valami, hát akkor ez emlékeztet a férfiak jelentőségére, és a barátok, férjek, alkalmi szeretők hálásak lehetnek Hamiltonnak. A stílusérték előnyére válik, hogy a leírások szókimondóak, és bár a vázolt helyzetek nem nélkülözik a fantáziát, érezhető, hogy az író saját valós tapasztalatból merít. De természetesen közben megkapjuk a feloldozást is, hiszen erre a sok szexre mindössze csak azért van szükség, mert Meridith NicEssus hercegnő utódot kell, hogy nemzzen, különben szörnyű unokatestvére, Cel herceg kerül a trónra. Hát nem furcsa, hogy a nők többsége csak akkor ismeri el a töménytelen szexet bocsánatosnak, ha arra a gyerek érdekében van szükség? Ez azért kissé elgondolkoztató... Lehetnénk liberálisabbak!

Jeferry Deaver számos bestseller szerzője, legismertebb karaktere Lyncoln Rhyme, egy baleset folytán tolószékhez kötött zseniális nyomozó. A The Broken Window egy újabb rész az ő nyomozásaiból, ugyanakkor azok számára is élvezhető ez a könyv, akiknek ez az első találkozása az íróval és főhősével. Deaver könyvei abban különböznek más detektívregénytől, hogy hihetetlen mennyiségű plusz információt és részletet adnak az egyébként is csavaros történethez, így aztán ha mégis kitaláljuk, ki a gyilkos, büszkeség önti el a szívünket. Ebben a részben Lyncoln Rhyme és barátnője, Amelia Sachs egy hatalmas adatbányász cégnél, az SSD-nél folytat nyomozást. Azt a gyilkost keresik, aki miatt Rhyme unokatestvére ártatlanul került börtönbe, gyilkosság vádjával. A közel 600 oldalas könyv hangyányit paranoid, mire a végére érsz olyan érzésed támad, hogy valaki valahol mindig figyel. És bár hazánkban messze nincsenek olyan alaposan felépített és összekapcsolt adatbázisok, amilyeneket a könyv említ az USA-ban, azért a végén még mi Európaiak se vonjuk kétségbe a Big Brother- effektust.
Személyesen nekem két kedvenc mondásom volt ebben a kötetben. Az egyik egy rendőrjárőr szájából hangzik el: "I've gotta say, when you think somebody's watching you, you see somebody watching you". Meg kell mondanom, ha azt hiszed, hogy valaki figyel téged, találni fogsz valakit, aki figyel. Vagyis ha igaznak hiszel valamit, akkor is találsz rá bizonyítékot, ha nem igaz. A másik gondolat pedig helyszínelés közben fordul meg Amelia fejében, amikor a temetőben mozgást észlel a háta mögött: "Forget the dead bodies, they're not going to hurt you. Worry about the ones made'em dead." Vagyis feledkezz el a holttestekről, nem ők fognak bántani téged. Aggódj azok miatt, akik kicsinálták őket. Meg kell mondjam, nagy igazság.

Nicolas Sparksnak sajnos megvan az a rossz szokása, hogy nem remélhetünk tőle Happy Endet. Ez a könyv sem kivétel. Viszont mindazoknak, akik szeretik a megható történeteket, a főiskolás lány és a katona szerelmi története emlékezetes olvasmány lesz. A párbeszédek valósághűek a jellemek pedig jól kidolgozottak a könyvben, amitől egyszer csak azon kaptam magam, hogy folyton bólogatok. Egyszerűen könnyű egyetérteni a szereplők viselkedésével, és ez kellemesen hozzájárul a hangulathoz. Kifejezetten tetszett például az a rész, ahol Sparks a főhősünk tetkóit és kinézetét írja le. Kár, hogy a tetkók a filmből kimaradtak, pedig a többi férfi meglehetősen tart John-tól ezek miatt. Savannah mégis kezdettől fogva tudja, hogy ez pusztán a látszat. Aztán ott van még az Asperger-szindrómás szál is: John apja és Savannah egyik barátja egyaránt az autizmusnak ebben a formájában él. Ez egy újabb részlet ami hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a könyv által jobban megértsük a körülöttünk lévő világot. Az egyetlen kis apróság, amit az olvasás közben mégis nehezemre esett elhinni az az a tény volt, hogy az eredeti történet szerint John egyáltalán nem fekszik le senkivel a lányon kívül. Valljuk be, ennyi év távollét esetében ez egy kissé hihetetlen... Na de végeredményben ez egy romantikus sztori, hogy is hódíthatná meg a millió női olvasót, ha valahol szívünk mélyén nem hinnénk benne, hogy a valóságban létezhetnek ilyen férfiak?

Íme a könyvből készül filmadaptáció trailere:

Csakis Laurell K. Hamilton miatt vettem meg ezt a könyvet, akitől az Anita Blake sztorikat kifejezetten kedvelem, és a beharangozóban az állt, hogy az elbeszélés eseményei a Sápadt hold és az Obszidián pillangó című könyvek időszakai között történnek. Csakhogy pont mire kezdenek belendülni az események, vége is a történetnek. Azt hiszem nem tévedek nagyot ha azt mondom, az írónak volt pár maradék sora egy kéziratból (tán a szerkesztője húzta ki, vagy neki nem tetszett) és sebaj, jön a karácsony, mindegy mi az, megveszik felkiáltással az írást bedobták a "nagy közösbe".

Nagy közös alatt a Karó c. novelláskötetet kell érteni, amibe Charlaine Harristől sikerült még egy Sookie (True Blood) történetet beszerezni, aztán a maradék helyet megkapta Angela Knight, Vickie Taylor és MaryJanice Davidson, hogy töltsék ki valamivel. A Berkley Publishing Group-nak volt bőr a képén mindezt kiadni, az Ulpiusnak pedig 3499.-ért forgalmazni. Habár Hamilton stílusát nagyon bírom, az biztos, hogy ennyit nem ért meg a dolog. Csak hogy tudjátok, miről beszélek, az ugyanebben a könyvben megjelent Angela Knight novellát például a negyedik oldalon adtam fel, amikor a következő mondatot olvastam tőle a szexel összefüggésben: "Dominic megmutatta Caroline-nak, hogyan kell mágikus kaput nyitni Avalonba. A lány azt hitte, meghalt, és a pomponlányok mennyországába jutott." Vajon hogy hangzana, ha holnap odaállnék a férjem elé: drágám, nyissunk már egy kaput Avalonba? Ó, te jó ég, el se hiszem hogy ekkora marhaság nyomtatásban megjelenhetett!

Na de ez csak a jéghegy csúcsa. Alkalmam volt tapasztani azt is, ahogy MaryJanice Davidson úgy beszélteti a vámpírjait, mint akik a középkorban élnek, miközben a vámpírkirály neve nemes egyszerűséggel csak Szarrágó. Mielőtt elkezdi írni a könyvet, nem ártott volna eldönteni, milyenek azok a szerencsétlen vérszívók. Erkölcsi magaslaton álló trubadúrok, vagy 21. századi kocsmatöltelékek. Brr. Az hiszem, legjobb lesz ha ezt a könyvet elsüllyesztem valamelyik félreeső polc leghátsó zugában, hogy többet meg se találjam. Magasan vezeti a csalódás listámat.

Az Anita Blake sorozat egyébként tisztességes tagjai:

• 1993 Guilty Pleasures (2003 Bűnös Vágyak)
• 1994 The Laughing Corpse ( 2003 A Nevető Holttest)
• 1995 Circus of the Damned (2004 A Kárhozottak Cirkusza)
• 1996 The Lunatic Cafe (2004 Telihold Kávézó)
• 1996 Bloody Bones (2004 Véres Csontok)
• 1997 The Killing Dance (2005 Gyilkos Tánc)
• 1998 Burnt Offerings (2005 Égő Áldozatok)
• 1998 Blue Moon (2005 Sápadt Hold)
• 1999 A lány akit elbűvölt a halál
  
• 2000 Obsidian Butterfly (2006 Obszidián Pillangó)
• 2001 Narcissus in Chains (2006 Leláncolt Nárcisszusz I-II.)
• 2003 Cerulean Sins (2007 Égkék Bűnök)
• 2004 Incubus Dreams (2007 Lidérces Álmok I-II.)
• 2006 Micah (kiadatlan)
• 2006 Danse Macabre (2008 Haláltánc)
• 2007 The Harlequin (2009 A Harlekin)
• 2008 Blood Noir ( 2010 Fekete Vér)
• 2009 Skin Trade (2011 Fogat fogért)