Egy mozis délutáni napon az előadás előtt andalogtam be a könyvesboltba, ahol hamarosan az idegen nyelvű irodalom részlegen találtam magam. A szép sárga borító, rajta a türkizzöld tóval olyan volt, akár egy festmény. A magányos csónak titkokat, drámát ígért, a cím pedig (Az üvegtó) még annál is több romantikát. A szép vastag kötet akár egy hétig is kitarthat - gondoltam - amikor a kosárba tettem a szerzeményt.
Még soha korábban nem hallottam Maeve Binchy-ról. A fülszöveg egekig magasztalta, de hát melyik íróról állítanának rosszat a saját könyvborítóján, nemde? Amikor olvasni kezdtem, hamar rájöttem, hogy csupán a bevezetés önmagában 200 oldal, és habár könnyű felvenni a fonalat, a történet főhőse egyre ellenszenvesebb. A vonzó nő, aki az 'igaz szerelméért' elhagyja a gyerekeit, és megszökik egy filmsztár külsejű férfival, nem az a főhős volt, akivel azonosulni tudtam. Igaz, a tiszteletemet sikerült kivívnia azzal, ahogyan képes volt ezt a hatalmas döntést meghozni, elhagyni a gyerekeit, mégis jó pár napra félre kellett tennem a kötetet, hogy ki tudjam heverni azt a bosszúságot, amit ez bennem, mint olvasóban okozott.
Az első kétszáz oldalon túljutva lassan, napokon át lavírozgattam a következő száz oldal történetén, ahol Helen McMahon, a mindenki által különcnek tartott patikusfeleség eltűnését vízbefúlásként kezelik, mialatt ő Londonban új életet kezd, mint Mrs. Lena Gray. Aztán egyszer csak a szenvedős részeken átjutva azt vettem észre, hogy egyre izgalmasabb a könyv. Valahol az oldalakon négy év telt el. Felnőtt Kit McMahon, Lena lánya, és egyre érdekesebbnek találom a történetét. Csodálom a karakterét, azt a becsületességet ahogyan kiáll a testvére és apja mellett, a bölcsességet ahogy megbirkózik a gyásszal, majd a sokkal, amikor rájön, hogy az anyja mégsem halt meg, de tőlük távol új életet él.
Kedvelem a városlakókat, legyenek bár olyan sznobok mint Lillian, vagy mint Clio Kelly, egyszerűek, mint O'Connor rendőr, vagy bigottak mint Bernard anya. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük, és közben egyre jobban aggaszt az a jóslat is, amit Clio vág Kit fejéhez: olyanok vagyunk, amilyenek a szüleink.
"We all do the same as or parents in the end. Your mother was glamuorus and could have gone anywhere and done anything and yet she married your nice, safe father and come to live in a one-horse town like Lough Glass for security; you'll do the same."
Ez a kijelentés aztán végig ott lóg a maradék négyszáz oldal minden mozzanata fölött, csak arra várva, hogy beteljesedhessen. Mi olvasók meg tövig rághatjuk a körmünket, hogy velünk is így lesz ez a valóságban? Lehet, hogy éppen ebben a percben is azokat a hibákat követjük el, amiket a szüleink? Mi lesz, ha a titkok kipattannak? Még jó, hogy az író ennél sokkal realistább, és végül a történet nem fordul szükségtelen happy endbe. Ezzel együtt nem lesz kétségbeejtő sem.
Aki azt várja, hogy az iszákos apa gyereke link, az unalmas szülőké szürke lesz, az téved: a sokféle szereplő sorsa ugyanis nagyon széles skálán mozog. Még a szentnek tartott Madeleine nővér is leesik a piedesztáljáról: valójában nem szent ő, csak egy ember, aki bármilyen kedves is legyen, követhet el hibákat. Ha nem is ez a legjobb könyv, amit életemben olvastam, én mindenképpen adok az írónak egy esélyt. Könnyen lehet, hogy a következő könyvével elvarázsol.
Az író további művei:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése